Sziasztok!
Itt olyan szépeket olvasok, én is szeretnélek Benneteket meglepni
egy mesés történenettel, ami lehet, hogy valaha valóság volt.
"Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi.
Nem mégsem, a rossz hír az asszony szívét, mint vadállat a húst marcangolta.
Bánatosan sétált a Duna partján. Könnyáztatta csillogó szemei előtt képek sorozatai villantak fel, gondolata pedig visszarepítette a kezdetek kezdetére.
"Milyen is volt, mikor elősző meglátta, már érezte, hogy elveszett.
Szerelem első látásra nem hitt benne, és mégis.
A sors könyve írhatta ezt meg nem tudni, de megtörtént.
Nem hitte volna, hogy első találkozásuk mesébe illő lesz.
Sétáltak kéz a kézben ültek a Duna parton nem, törődtek a körülöttük nyüzsgő emberáradattal.
Mindebből nem vettek észre semmit, csak egymás csillogó szemébe nézték a szikrát, mely az első pillanattól megjelent, amikor meglátták egymást.
Az asszony most is érzi a férfi édes ajkának izét, kezének simogatását, mely égette bőrét, s a kínt szenvedésének kínját azt az erős vágyat, amit csak ez a férfi tudott benne életre kelteni.
Az idő pergett a szenvedés fokozódott, s mikor végül a férfi magához húzta csókjaival, becézgette és kezei elindultak az asszony testének felfedezésére, akkor az asszony úgy érezte most szívesen, meghalna. Nem érezte tán még sosem azt a gyengédséget, becézgetést, kedvességet, amit kapott.
Az együttlétük felhők fölé emelte lebegett álom és valóság között, a felhőkön járt megszűnt körülötte a világ, mikor visszazuhantak a valóságba a férfi kiolvasta az asszony szeméből, mire gondol, mit érez"
Azóta eltelt jó pár nap hét hónap, s az jár a fejében, hogy elrontott mindent, ami szívének oly kedves, lehet, sosem kapja vissza, amire vágyik, talán örökre elveszítette.
Megpróbált hibáiból tanulni türelmesebb lett, s megértett dolgokat. Imádkozott, hogy kapjon még egy esélyt, lehetőséget az élettől, s most vár, hogy a jég felolvadjon, alagút végén pedig meglássa a világosságot.
Most vár a jelre"
Vik.
|
